tárgyválogatás az új állandó kiállításhoz
ÚJ ÁLLANDÓ NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁS
A kobaktök kulacsként funkcionált, ezért a zarándokok és a vándorok legjellegzetesebb szimbóluma, gyakori a Szent Rókus, Szent Jakab, Szent Ignác ábrázolásokon. Mindenhol megterem, ahol a csírázáshoz szükséges 12-15 Celsius fok meleg biztosított. A dunántúli pásztorok előszeretettel díszítették a kobakot és a hébért. A jófajta vetőmag kézről kézre járt, egymás között cserélgették. A tököt a ganédomb közelébe vetették, termését tavaszig szárították, majd pirosas színét a füstöléstől kapta. Ezután tetején lyukat vágtak és vesszőt pörgettek benne, hogy az összeszáradt belsejét kiszedjék. .
Együtt pipázni valakivel baráti gesztusnak számított. A pipa jelezte használója rangját is. Minél hosszabb a szára, annál körülményesebb használata, rövid szárú pipája a "dolgos" embereknek volt. Pipaszárnak legjobban a meggyfát szerették, mert ennek finom illata elnyomta a bagó kesernyés ízét. A még nyers botocskák belsejét felmelegített esernyődróttal sütötték ki üregesre. A pipázás a nyugalom és tétlenség szimbólumaként a dzsentri világ jelképévé vált. Ahogy a 19. század vége felé a világ hazánkban is kezdett felgyorsulni és változni úgy vette át a pipa helyét a szivar és a cigaretta.
A paraszti társadalomban a fiúk férfivá érésének meghatározója a munkabírás volt, amikor ebben egyenlővé váltak a felnőtt férfiakkal, akkortól az élvezeti szerek világába is beavatást nyertek. A paraszti fényképeken gyakori, hogy a legények kezükben cigarettát tartanak. A dohányzás és a jó bor élvezete olyan saját rítusa volt a férfiak világának, amiből az asszonyi nem kizáratott. A gyufatartók és pipaszárak mellett a pásztorok gyakran készítettek cigarettakínálókat és szipkákat is, mert ezek kedvelt ajándéktárgyak voltak a férfiak körében.
Készítője ismeretlen, Rippl-Rónai Ödön ajándékaként került a múzeumba. A domború faragással díszített boton kígyó tekereg, virágos motívumok, alattuk rombuszos és négyzetes, aprólékos díszítés. A csontból faragott kampó vége felfelé néző kosfejet formáz, a bot felső végét a kampónál ólombetét cifrázza. Ünnepi darab, melyet feltehetőleg nem használtak mindennapos munkára.
Disznók esetében tenyészkanja csak a kanásznak volt, ő felelt azért, hogy a lehető legjobb állományt biztosítsa a község lakóinak. Ezekkel a kanokkal egy éves koruktól négy-öt éven át fedeztettek, majd kimustrálták őket. Ekkorra már pajzsot növesztett oldalára a kandisznó, úgy megkeményedett a húsa, hogy alig lehetett belevágni. A kimustrált disznót kiherélték, de ezután is legalább nyolc-tizenkét hónapig kellett hizlalni, hogy húsa átalakuljon, így csak olyanoknak érte meg, akik vállalni tudták a befektetést. A herélés a pásztorok feladata volt, ennek napja általában nagypénteken kezdődött. Nem volt veszélytelen feladat, Horváth Pili György taszári kanász elmondása szerint még a sokat próbált kanászok is „Isten segélj meg!” fohásszal kezdtek neki. Egy ügyesebb pásztor 150-200 állattal is végzett egy napon. A herélőkést csak a zacskó felvágásához használták, a heréket kihúzták míg az ér elszakadt. Ügyes herélőnél nem folyt vér. A juhászok a felvágott zacskóból foggal húzták ki az állat monyit.
Az érvágás általános gyakorlat volt a gyógyításban, emberen és állaton is vágtak eret, ha más gyógymód nem állt rendelkezésre vagy nem tudták meghatározni a baj forrását. Sertésvész esetén a disznó szájpadlásán átvágták az eret, de a módszert alkalmazták a juhászok is, szarvasmarhán nyaki részen, birkán szem felett.
A juhok betegsége a büdös sántaság, melynek során a csülkök közötti bőr és a főként a túlnőtt szaru a nedvesség hatására fellazul és megtelepednek benne a baktériumok. Ez gyulladáshoz, szövetelhaláshoz vezet és sántaságot okoz. Kezelése során eltávolítják a fertőzött részt és fertőtlenítő kenőccsel, „sántázóval” kezelik az állat lábait. Ennek receptjét egyes juhászok titokként őrizték.
[Last update: ]