„VADAT, HALAT, S MI JÓ FALAT…”
Bizonyára sokan ismerik a népmesét, amelyben egy király három leányát kérdi, melyikük hogyan szereti őt. Mikor a legkisebb azt válaszolja, hogy „úgy szeretlek édesapám, mint az emberek a sót”, a király mérgében elüldözi a háztól. A leány azonban szerencsésen férjhez megy és lakodalmára meghívja apját is, a szakácsnak azonban megparancsolja, hogy az ő tányérjába kerülő fogásokat ne sózzák meg. Csak szomszédja ételébe belekóstolva érti meg a király, hogy legkisebb leánya szerette a legjobban, hiszen só nélkül a legjobb étel is élvezhetetlen. A só nem hiányozhatott egyetlen háztartásból és egyetlen pásztortarisznyából sem.
A forró vízben átmelegített szaru jól formálható. A pásztorok praktikusan gondolkoztak, a sótartókat laposra formálták, hogy a tarisznyába könnyen pakolható legyen. Tetejük és aljuk fából készült, oldalukat karcolással, spanyolozással díszítették. Ha a só kéznél volt, a pásztor nem éhezett, megtalálta a természetben azt is, mit ízesítsen vele.
Kanászröhögőnek hívták a tarisznyát, ami elnyelte a gyűjtögetett élelmet. Nevét azért kapta, mert nem volt túl impozáns darab, erdőre-mezőre készült. A szépen cifrázott, sallangos tarisznyákat ünnepnapokon viselték. A röhögő akkora volt, hogy egy választási malac is belefért. Aljára pakolták a félbevágott kenyeret, erre tették az útközben gyűjtögetett tojást, madarat, apróvadat. A pásztorok, akik egymást csak sógornak vagy komámnak szólították, ha mezőre indultak, mindig tettek kenyeret a tarisznyájukba. Nem csak a maguk hasznára, hanem azért is, hogy ha találkoznak, a tiszteletadás jeleként megkínálhassák egymást.
Vágtak persze a nyájból is, főleg ha többen összejöttek. Szalonnát, sonkát, zsírt is kapott a pásztor. Az otthonról hozott paprikával, hagymával bármikor jó pörköltalapot lehetett készíteni. A nagypénteken kezdett herélés után összegyűlt tökből is paprikás pörköltött főzött a kanász felesége; forró vízbe dobta, bőrét lehúzta, belsejét felaprítva paprikás-hagymás zsiradékon megsütötte.
A vadállatokat ma már orvvadászatnak tűnő módszerekkel ejtették el. Vaddisznót veremcsapdával, szarvast, őzet kifeszített fojtóhurokkal fogtak, vagy kihegyezett nyársat állítottak, hogy a szaladó vad belefusson. A sebesült állatokat baltával leütötték, húsukat sózással és füstöléssel tartósították, majd odvas fákban tárolták. Kedvelt eleség volt a nyúlhús is, az ügyesebbek furkósbottal vagy baltával dobva ejtették el. Nyílpuskával fácánt és szarvast lőttek.
Sokféle vadmadarat megfogtak, mikor július végére kifogytak a madarak fiókái, fácánt kezdtek csapdázni. Bujófát állítottak neki, ennek hurkát lófarokból fonták. Mikor beleakadt a madár nyaka, annál jobban szorította, minél jobban próbált menekülni. A madárfiókák és apró szárnyasok gyűjtése a bojtárok feladata volt. Rigó, hamvaskánya (dolmányos varjú, azaz Corvux cornix), seregély (Sturnus vulgaris) és csókafiak (Corvus monedula) is áldozatul estek a pásztorok étvágyának. A megfogott fiókák nyakát kitekerték, vagy letépték a fejüket. Megpucolva, kizsigerelve kerültek a tarisznyába, hogy vacsorára paprikás sóval megsüssék, vagy pörköltöt készítsenek belőlük. Nem volt veszélytelen feladat egy-egy fészekhez, odúhoz 35-40 méter magas fákon mászni. Szilfa vagy gyertyán ágából négy méter hosszú iszterit vágtak maguknak, hogy ezt a kampós-ágas fát beakasztva az ágakba, fellépkedhessenek rajta a magasba. A természet a madarak között is rendelt együttműködést: a fakopáncs által vájt odukba költött a seregély. Télen, mikor a fát kopogtatta a fakopáncs, a hóra hulló forgács elárulta a szemfüles pásztornak, tavasszal hova érdemes visszatérnie. A fészek nyílását baltával vágták ki, hogy hozzáférjenek a zsákmányhoz, a mély odúkból cigonnyal, hajlított végű drótkapmóval szedték ki a madarakat. Még a fekete vagy más néven hamvas küllő (Picus canus) és a sárküllő (Picus viridis) is terítékre került. A kánya kísérte a disznófalkát, mert a ganéból kiszedegette a kukoricát. Nem volt nehéz csapdába csalni egy kis csemegével. A legnagyobb erdei madarászók a kanászok voltak, mivel télen makkoltatták a disznót, ők töltöttek a legtöbb időt a szabadban. A vadgalambot, a fülemülét és az énekes madarakat szerették a hangjuk miatt és nem pusztították.
A tojásszedés főleg a berki pásztorok foglalatossága volt. A vizimadarakban bővelkedő területen annyi tojást szedhettek, hogy abból bőven futotta dohányra, borra is. Pedig a fészekből csak azokat vették ki, amelyek nem voltak fiasak. Vízbe merítve könnyű volt ezt megállapítani: ha fias volt a tojás oldalára fordult és fennmaradt a vízfelszínen.
A Balaton melléke és a berek halbősége jelentős kiegészítő keresethez juttatta az ottani pásztorokat. Zsákmányukat halas zsidóknak, piacozó kofáknak, tyukászoknak vagy a közeli községek lakóinak adták el. A juhászok bárányért cseréltek, a parasztok borral és gyümölccsel, a halas zsidók készpénzzel, pálinkával és dohánnyal fizettek.
A makkoltató kanászok legédesebb csemegéje a vadméz volt, megszerzése azonban legalább annyi nehézséggel járt, mint amennyire élvezték ízét. A fák odvában élő vadméhek este elcsendesednek, ekkor ment fel a bojtár kifüstölni őket. Az odú nyílását mohával betömte, hogy megfulladjanak a méhek. Ezután baltával kivágták a fa oldalát és kiszedték a mézet. De ha odabent elaludt a füst, mielőtt a méhek megfulladtak volna, dühös rohamot indítottak a bojtárra az odú kivágásakor. A méhcsípést hideg sárral kenték be, hogy csillapodjon a fájdalom.
Az erdők, mezők gombát is teremtek bőven, vargánya, őzlábgomba, rókagomba mindig akadt egy jó pörköltre való. A csendesebb állóvizeken növő sulyom (Trapa natans) csillag alakú termése beleakadt a rongydarabon húzgált juhfarokba, így gyűjtötték. Megfőzve belseje hasonlít a szelídgesztenyére. A vizi harmatkása (Glyceria) tojással keverve lepényként fogyasztható. A gyékény (Typha) lisztes gumóját, a bengyelét is meg lehet enni, ha tűzben megsüti az ember. Bár ínségeledel, még pogácsa is gyúrható belőle.
Ünnepek után készítették a pásztorfeleségek a puporát. Karácsonykor, húsvétkor és pünkösd napján szokás volt a pásztorok megajándékozása. A sok kalácsot és kelt tésztát egyszerre nem is tudták elfogyasztani, mikor kiszáradt „megöntötték” és újra megsütötték mákos gubaszerű ételnek.
![RR-F](/data/hu-so/public/121/series/200w_series_721.jpg)
RRM_NT_Sótartók
![Sótartó](https://asset.museum-digital.org/hu-so/images/import_121/201908/200w_04193302411.jpg)
10 cm hosszú, felül 3,2 cm átmérőjű, lefelé elszűkülő, íves, juhszarvból készített sótartó. Oldalán karcolt geometrikus díszítéssel, rajta felirat: „1925”.
![Sótartó](https://asset.museum-digital.org/hu-so/images/import_121/201908/200w_04193305274.jpg)
6,8 cm magas, 8 cm széles, 5 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja fából készült, aprólékos, de kopott virágos faragással, teteje elveszett. Oldalán körbefutó karcolt-sárgított, korsós-tulipános virágmotívum. 19. század vége-20. század elején készülhetett pásztorfaragvány.
![Sótartó](https://asset.museum-digital.org/hu-so/images/import_121/201908/200w_04193706040.jpg)
5,5 cm magas, 8,5 cm széles, 5 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, egyik oldala dísztelen, másikon karcolt virágos-leveles-indás motívum.
![Sótartó](https://asset.museum-digital.org/hu-so/images/import_121/201908/200w_04194836845.jpg)
7,5 cm magas, 4,3 cm mély, széles, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült. Oldalain karcolt minta, egyik felén korsós virágkompozíció, másikon erősen kopott díszítés. Domokos József ajándéka
![Sótartó](https://asset.museum-digital.org/hu-so/images/import_121/201908/200w_04194852899.jpg)
6 cm magas, 7,5 cm széles, 4,5 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, teteje virágmotívummal faragott. Oldalai faragottak, spanyolozottak lehettek. Alul és felül körbefutó geometrikus díszítés, köztük tulipános virágmotívumok. Vörös Péter volt gulyástól vétetett, ő készíthette.
![Sótartó](https://asset.museum-digital.org/hu-so/images/import_121/201908/200w_04195219652.jpg)
4,5 cm magas, 7,4 cm széles, 4,5 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, tetején „C I (?)” felirat. Oldala dísztelen.Készítője ismeretlen, Rippl-Rónai Ödön ajándéka.
![Sótartó](https://asset.museum-digital.org/hu-so/images/import_121/201908/200w_04195323523.jpg)
1903-ban készülhetett ez a karcolással díszített sótartó, melyet az 1930-as években gyűjtött Gönczi Ferenc, aki Dr. Madarassy Lászlótól vásárolta meg a múzeum számára. Egyik oldalán a virágmotívumok közé Kossuth-címert komponált az alkotó, másikon egy pipázó pásztor, kezében gulyásbot, másik tenyerét egy marha homlokára helyezi. A jelenet kifejezi a pásztor és a reá bízott állatok közötti bennsőséges kapcsolatot. Felirat: KÖVÉR JÁNOS 1903 év
![Faragott sótartó fából](https://asset.museum-digital.org/hu-so/images/import_121/201908/200w_04195700631.jpg)
8,6 cm magas, 8,5 cm széles, 4,1 cm mély, lapított szaru sótartó. Alja és teteje fából, teteje faragott, két él lapított korong formájú fogantyúval. Mindkét oldalán karcolt korsós virágos motívum, a levelek zölddel, a virágok pirossal színezve. Pap Vendeltől vétetett, valószínűleg ő készítette.
[Last update: ]