Az Álló csavargó figurája minden kontextus nélkül, ugyanakkor semlegesnek sem mondható térben magasodik fel a néző szeme előtt. Tetőtől talpig egyszerű, barna öltözetben ábrázolta a festő, szemébe húzott kalappal, részleteket mellőzve, kizárólag szilárdan megvetett lábainak és csípőre-zsebre tett kezeinek, egész bal felé forduló testének és fejének nyugodt, ám energikus tartásában összpontosítva a fiatal férfi fürkésző figyelmét. Ennek a magában álló, egész alakos típusnak a példányai – eltérésekkel és változó képméretben – visszatérően feltűnnek Mednyánszky „csavargógyűjteményében”. Hol ismeretlenül fenyegető, hol egyszerűen csak feszült várakozással terhes légkört árasztanak magukból. Korai előzményük az életművön belül az egy-egy szenvedő foglyot vagy halálraítéltet megrendítő érzelmi erővel megjelenítő művek, melyek nem függetlenül a hagyományos Szent Sebestyén-ikonográfia emlékétől a kényszerűen passzív érzékiséget vegyítették a fokozott benső élet robbanékony erőivel. Ennek jelentősége a későbbiekre nézve talán azzal a folyamatosan kibontakozó törekvéssel magyarázható, hogy a művész a maximális drámaiság hatását minimális cselekménnyel, azaz a lehető legintenzívebb fokon kívánta elérni a figurális képeken. Ehhez a különféle hangulati potenciálokat megidéző színhasználat jelentette az elsődleges eszközt, melyet Mednyánszky páratlanul magas szintre emelt a századforduló magyar festészetében. Az álló csavargó alulról felfelé elsötétedő – sárgászöldből zöldeskékbe átmenő – háttere jellemzően olyan benyomást kelt, mintha a figura lényének, lelki terének időtlen kiterjesztése lenne.
