A legrégebbi időktől a érvényben volt az a törvény a rómaiaknál, amely megtiltotta a lakott területen való temetkezést és a temetőket a városfalon kívülre szorította. E mögött egyrészről vallási, másrészről tűzbiztonsági szempontok által, tekintettel a kora császárkor hamvasztásos temetkezési gyakorlatára. A korai időkben a temetők a városokból kivezető utak mellé települtek. A sírkövek, oltárok, oszlopos kiképzésű építészeti formákat idéző síremlékek hosszú sora már messziről jelezte a város közellétét, a síremlékek száma, kivitelük színvonala a város kultúráját tükrözte. A sírrablások kivédésére a későbbiekben a sirládákat már földbe ásták. A paloznaki szarkofágot is elásták, de viszonylagosan csekély mélysége nem mentette meg a sírrablóktól. A sírláda peremén jelentkező sérülések és a kitört oldallap tanúskodik a szarkofág feltöréséről. A délnyugati oldal előtt kiszélesített sírgödörbe dobták a kitört oldallap darabjait. A szarkofágot vagy a feltöréskor vagy valamivel később ismét felhasználták temetkezésre, amikor is nagyméretű vörös homokkő lappal pótolták ki a hiányzó részt és egészítették ki, illetve zárták le vörös színű habarcsba rakott téglával a szarkofágot.
