A kép abba a műcsoportba illeszkedik, amely az 1930-as évek első felében egyfajta konstruktív tájfelfogás jegyében jött létre a Szentendrét környező tájjal való megismerkedés nyomán. Barcsay élete és művészete szorosan összeforrott Szentendrével, miután 1929-től kezdve rendszeresen visszatért az ottani művésztelepre. A várost magában foglaló táj egyrészt erdélyi szülőföldjének környezetét idézte fel számára, másrészt itt talált rá számos olyan motívumra, amely különösen alkalmasnak bizonyult az őt foglalkoztató alkotói problémák tisztázására, művészi módszerének kibontakoztatására. A képen látható hegy alakja hasonlít a rézkarc technikával készült 1931-es Kőhegy alakjára, és bár a festő nem szakad el túlzottan a természeti látványtól az absztrakció felé, stilizáló szemlélete mégis oly mértékben átírja és lecsupaszítja a motívumot, hogy annak eredete mellékessé válik. A világos, üde színű sávok és mezők tagolta hegyoldal dekoratív mintájában a távlatot meghatározó távolsági-magassági értékeket jelölő formák síkba terítődnek, és a szerkezeti vonalak mentén egymásba kapcsolódva változatos, szelíden hullámzó domborzatot eredményeznek. A mozgalmas térérzetet az előtér erős rövidülése, az éles szögben emelkedő lejtő dinamikája alapozza meg, amelynek legyezőszerű felületét összefutó térvonalak rajzolják ki, csúcsában jelként lobogó karcsú fák sziluettjével. Barcsay, aki Cezanne-hoz hasonlóan a festői abszolútum igézetében dolgozott egész életében, könnyedebb tájtanulmányán is a két és a három dimenzió átszellemített és ugyanakkor áthatóan érzékletes egyesítésével kísérletezett.
