Egry útjának benső alakulásában és kritikai elismertségében jelentős fordulat időszaka az 1920-as évek eleje, amikor új balatoni témájú képeit kezdte el festeni és azok több kiállításon egyöntetű sikerrel szerepeltek. Az érett, sajátos festői stílusáig eljutó Egry alkotásai között alig akad olyan, amely budapesti helyszínt idéz fel, noha a festő ekkoriban még gyakran megfordult a fővárosban is. A Dunai rakpart, akárcsak a balatoni témájú képek, a napfény, a víz és a levegő, a legillanóbb elemek ragyogó kapcsolatában átlényegülő világ érzéki és szellemi tapasztalatából született, s némileg igazolhatja, hogy elsősorban egyetemes igényű törekvés határozta meg a festő táj- és természetszemléletét. A vázlatosan, gyors gesztusokkal festett rakparti látkép témaválasztását tekintve rokonítható a korábbi kikötőmunkás-sorozattal is, melynek fontosabb darabjait Egry 1911-es belgiumi utazása inspirálta: munkások, rakodók, hajósok megfigyelése. Jelentős különbség azonban a sorozat figurális, szociális anyagú kompozícióival szemben, hogy itt az alig kivehető emberalakok felszívódnak a folyóparti környezetben, ahol a kékkel-barnával húzott szerkezeti vonalakkal, valamint a vízfelületen, a hajókon, a hajóhídon elömlő fényességet érzékeltető fehér foltokkal visszaadott természeti látomáson van a hangsúly. A kép fő motívuma a parttal párhuzamosan álló füstölgő gőzhajó, amelynek hátterét feltehetően a régi Erzsébet-híd vázlatosan jelzett íve zárja le, mely a horizont vonalával együtt hiperbolaszerű alakzatot képez.
