Bálint Endre képzeletét erősen ösztönözték kopott, időmarta tárgyak, melyek magukba zárva történetiségük titkát emléktöredékeket testesítettek meg számára. Bálint tudatosan törekedett arra, hogy ezek hatását a festészetében is megvalósítsa, elsősorban az idő mélyét idéző, érzékletesen kopár faktúrák létrehozásával, de akár úgy is, hogy az őt inspiráló talált tárgyat – mint jelszerű töredéket – beépítette a képbe. Ennek szellemében szimbolikus jellegű személyes motívumaiból látens összefüggésekre utaló kompozíciókat készített. A jelen kép is úgy hat, mint egyfajta archaikus tudatjelzés, egy túlvilági táj csöndbe burkolózó kövülete. A horizontálisan két részre osztott képsík felső részén egy állatfej maradványaira emlékeztető forma látható az elmúlás elementáris jeleként. Az alsón néhány tipikus bálinti motívum szerepel: egy arctalan siratóasszony árnya és egy elforgatott menóra, melynek két oldalán egy hullámjel és egy szívformából kihajtó fűzfaág jelenik meg. A kompozíció centrumába egy héber feliratot írt a művész, mintegy szakrális hangulatba vonva a motívumok rejtélyes „üzenetét”.
