Vaszary János kései festészetét az 1930-as években a csendéletek, a strandképek és a figurális nagyvárosi kompozíciók mellett a dekorativitást és festőiséget elegánsan ötvöző női arcképek jellemezték. A festő eleve kedvelte a divatos megjelenésükben is stílusos egyszerűséggel ábrázolt nőalakok témáját (melyhez hasonlók Aba-Novák Vilmos, Csók István, Frank Frigyes festészetében is fellelhetők), de a budapesti nagypolgárság keresett arcképfestőjeként is adódott számára a feladat, hogy ilyen témájú műveket készítsen. Az egyéniség helyett a modernitás, az ízlés és az előkelőség általános érzete kerül előtérbe rajtuk, szinkronban a festői megformálás modernségével és ízlésességével, a magabiztos technikai megvalósítás mesteri színvonalán. Utolsó korszakában Vaszary túlnyomóan fehérrel festett világos alapozást használt, hogy fokozza a tisztán felvitt színek intenzitását, s jól megfigyelhető, hogy a Sárga blúzos nő című képe is ilyen alapra készült. Ezt különösen az átható kék szempár jelzi, amely mintegy belülről világít az átlós, szálkás vonások alkotta, világosszürkén fénylő arcból. A szembenéző arc formáját kiemelő kontúrt, a szemformát, valamint a szemöldökök és a kalap íveit megrajzoló hajlékony vonalak „összecsengése” dekoratív képszerűséget idéz elő, ahogy a fölényes nyugalmat sugalló kéztartás is, amellyel a hölgy kissé úgy támasztja alá az állát, mintha egy rezzenéstelen maszkot tartana maga előtt. A robusztus vitalitású ecsetjárással alakított fekete kabát lényeges színelem a kék és a sárga részek mellett: a finoman hűvös arc súlyosabb kontrasztjaként vonzerőt sugárzó méltóságot kölcsönöz az ábrázolt figurának.
