Az Utolsó ítélet című kép a bálinti harsonás figuratípust ábrázolja emblémaszerű jelképiséggel. A harsonás egyik összetett változata jelenik meg a montázsszemlélettel kreált trombitás-lófejes alakzatban, hibrid jelleggel és kettős jelentésréteggel: úgy idézi fel a végítélet angyalának eszkatologikus, sorsösszegző képzetét, hogy részelemei az alkotó olyan személyes gyökerű emléknyomait hordozzák, mint a talált jelként sokszor visszatérő sárospataki lófejes cégér és a gyermekkori vurstli játékfigurái. A festményt érzelmileg a háttér töredezett, gyűrött, szabdalt hatású textúrája alapozza meg, amely a szürrealizmus által kedvelt frottázs technikára emlékeztet. Ebből a nyugtalanítóan intenzív – ibolyás-vöröses, barnás-zöldes – imaginárius térből mágikus jelenés hatását keltve metsződik ki a töredékes formájú figura. A kép minden részletében elevennek érződik. Alul egy menóra árnya ideges rajzolatú, villás karjaival rávetül a harsonásra, sőt egyik ágából egy másik, háromágú gyertyatartó nő ki, s ekként átváltozva a karok mintha burjánzó gyökerekhez, ágakhoz vagy lángnyelvekhez hasonlóan „kapnának bele” a parázsló árnyalak sziluettjébe.
