A harsonát fújó sziluett Bálint Endre motívumvilágának visszatérő eleme, amely egyrészt személyes gyermekkori emlékeiből ered, másrészt egyetemes értelmű kulturális szimbólumként is működik, a művek benső kontextusától függően. Ezen a képen centrális motívum szerepét tölti be, s angyalként is értelmezhető az apokaliptikus töltetű festői látomás tükrében. A csonka fejűnek sejtett torzófigura egy markáns mozdulatot rögzít: fél lábbal egy háromlábú székre emelkedve magasba tartott kürtös hangszerét fújja, melyet a zsidó identitást jelképező szakrális jellegű tárgyak – fejjel lefelé hulló menóra, vallási jelentésű héber felirat – környezetében sófárnak vélhetünk. A lebegő kehely és a távoli napkorong szintén hozzájárul a mű sejtelmes hangulatához. Mintegy az ünnepi harsona mindent átható erejének megfelelőjeként a tűz sárgás-vöröses árnyalataiban ég az egész kép, s csupán a vörös menóra körül „hamvad ki” egy nagyobb foltban a sötétszürke vászonalapig. Ezen a képen is megfigyelhető, hogy Bálint tömör jelekké párolt motívumainak jelentésköreit meglévő sablonokból kiindulva variálta egymással. Sajátos szerkesztési módszerével – mely az emlékeket, képzeteket, jelenségeket szabadon társító montázselv intuitív alkalmazásából állt – látens összefüggéseket képes éreztetni a bensővé tett dolgok, a lélek szavak nélküli világából.
