A kisméretű festmény rendkívül szuggesztív hangulatával Ámos Imre nagyfokú tömörítő, összegző képességét példázza. A tépett, sötét felhők foltjait áttörő hold felnagyított formája, valamint a szűkszavúan láttatott táj mélyre hangolt, fojtott fényű földszínei közvetlen erővel sugallják az éjszaka képzetét, melyben homályosan és bizonytalanul öltenek alakot a dolgok. A holdfény mintha nemcsak a felhőfoszlányokat, de a férfi és a nő arcát is megvilágítaná. A két alak álomtestben járó kísértetekhez hasonlóan halad el a néző előtt, szorosan egymás mellett, mint akiket valami mély sorsszerűség köt össze. Felettük nem a hétköznapi vagy egy romantikus értelemben vett égitest honol, hanem az egyik különösen misztikus jellegű ámosi szimbólum, a hold és a nap egyesített köre, az éjszakában világító nap jelképe, amelynek egyaránt lehetnek pozitív és baljós jelentésárnyalatai, bár itt a fogyatkozó holdsarló inkább a növekvőben lévő külső és belső sötétség érzetét domborítja ki. Mindenekelőtt azonban a férfi (nap) és a női (hold) elvű természeti aspektusok egységeként olvasható ez a jelkép, a férfi és a nő alkotta páros égi, kozmikus analógiájaként, ami a földinél tágabb perspektívában sejteti a kapcsolatukat.
en
