Ámos Imre expresszív vonású festői vízióinak viszonylag korai darabja az Égő zsinagóga, amely már a háborús fenyegetés előérzetében fogant, konkrétabban az 1938-as Kristályéjszakával hozható összefüggésbe, amikor a németországi zsidóság elleni erőszakhullám során zsinagógák százait gyújtották fel. Ámos szimbólumokat tömörítő alkotómódszere az álmokban és az asszociatív gondolkodásban ható képzelet működésével analóg képalkotásról tanúskodik. A jelképi utalásokat hordozó motívumok a festő gyermekkori élményeiből erednek, de a végveszélyt jelentő történelem úgy vetül rájuk, mint egy világ pusztulása, eredetileg meghitt jelentéskörük egyetemesen tragikus vonásokat ölt. A háttérben lángoló épület a nagykállói csodarabbi, Taub Izsák síremléke, akinek legendás alakja az életet megszentelő tudást és a tradíció oltalmát jelképezi a kállói születésű Ámos festészetében. Ennek pusztulását siratja – eltakarva vért könnyező arcát – egy fejkendős nőalak, amelynek profilját és kezét premier plánba helyezte a festő, drasztikus léptékváltásban a sírkápolnához képest. A kettő között egy bizarr elem teremt közvetlen kapcsolatot: a nő fejéből egy fenyegető kinézetű fekete korpusz nyúlik ki, s a kezében tartott kancsóból vizet önt a lángoló épületre. Erősíti a kép látomásos jellegét a sófárt fújó fekete kakas, mely utalhat a rabbitól származó Szól a kakas kezdetű népdalra, de annak vágyakozó messianizmusával szemben a végső idők kezdetét hirdető angyal képzetét hívja elő. A drámai hangvételű képet a tűz és a vér színét idéző izzó vörös szín uralja.
en
