A boglárkafélék családjába tartozó, alacsony termetű, 10-15 cm magas évelő növény. Szinte világító, ragyogóan élénksárga virágait tavasszal (február végétől májusig) hozza. Levelei szív vagy vese alakúak, igen fényesek, bőrszerűek.
Domb- és hegyvidéki üde erdőkben, ligetekben, nedves réteken országszerte gyakori faj. Különösen kedveli a nitrogénben gazdag, nedves erdei talajokat, így üde gyertyános-tölgyesektől kezdve akácerdőkön keresztül akár kastélykertek és városi parkok elhanyagoltabb részeiig rengeteg különféle élőhelyen megél.
Neve arra utal, hogy virágából, valamint még virágzás ELŐTT szedett leveléből korábban számtalan különféle ételt készítettek. Gyakorlatilag ínségeledel volt, hiszen önmagában salátaként is fogyasztható, de levest, spenóthoz hasonlóan főzeléket, de még süteményt is készítettek belőle. Az egyik legkorábbi, 16. századi magyarországi herbáriumban is szerepel, mint gyógyászati és étkezési célból felhasználható vadnövény. Egyéb jótékony hatású anyagok mellett, kiemelkedően sok C-vitamint tartalmaz. Ennek köszönhetően gyógynövényként is alkalmazták: frissen préselt leveleit az évszázadok során legtöbbször skorbutra, valamint a legkülönfélébb bőrpanaszok külsődleges kezelésére alkalmazták. A virágzáskor, és ez után szedett leveleinek hatóanyagtartalma viszont jóval magasabb koncentrációjú, és inkább az ellenkezőjét érhetjük el vele: kiütéseket, hegeket okozhat. Középkori feljegyzések szerint a koldusok gyakran szándékosan sebesítették meg, hólyagosították fel az arcukat a növény nedvével, így remélve még több alamizsnát.
Népies nevei egyrészt élénk színű virágaira (aranyka, aranysaláta, aranyfű), másrészt fogyasztható részeire és azok jótékony hatásaira (Isten búzája, portasaláta, szentgyörgysaláta, trencsénimanna, golyvarontófű) utalnak. Számos irodalmi alkotásban a tavaszi megújulást, a tavaszi hangulatot szimbolizálandó jelenik meg a növény.
de
