Anna Margit festménye az 1940-es évek első felében, a második világháború idején készült, amire egyedüli motívuma, a szembenéző, egész alakos, egyenruhás katonabábu, valamint fokozottan expresszív kifejezésmódja utal. A festő pasztellesen lágy színátmenetekkel jellemzett stílusát ebben az időben váltotta fel a tiszta, erőteljes és sűrű színekkel történő festésmód, mely jobban megfelelt a zaklatottabb érzelmi áttételeknek. A kontrasztosabb színhasználat egyúttal további lépést jelentett az általánosító stilizálás felé, ami már az 1930-as évek végén meghatározta a festő emberábrázolásait, amikor a bábu mint motívum megjelent a művészetében. A stilizált bábunak Anna Margitnál nemcsak a báb ősi jelentőségének megfelelő megszemélyesítő funkciója van, hanem – ellenkezőleg – elszemélytelenítő is, ami többnyire groteszk, játékosan naiv, vagy esetenként komor, fájdalmas jelleggel ütközik ki, és különösképp a háború vonatkozásában értelmezhető személyes és általános tartalomként, a tömegeket sodró történelmi felfordulásban szenvedő egyén arc- és sorsvesztésének szimbólumaként. A névtelen játékkatona jóindulatú, együgyűen bájos figurája a belőle áradó gyermeki melegséggel együtt sem nélkülöz bizonyos tragikus-szatirikus élt, hiszen a kor kontextusában szemlélve szerepét leginkább egyfajta lényegi kiszolgáltatottság jegyét hordozza magán, az élettelen bábuk mindent elviselő szenvtelenségével.
en
