Czóbel Béla, a francia orientációjú modern magyar festészet egyik legjelentősebb mestere, 1925-ben ismét Párizsba költözött. Mintegy húsz évvel korábban már aktívan bekapcsolódott a párizsi művészeti élet újító áramába, képeit a Matisse körül csoportosuló fauve-okkal együtt állította ki. Az első világháború kitörésekor elhagyta Franciaországot, és előbb Hollandiába, majd Németországba költözött. Második párizsi letelepedésének gyümölcse a mandolinos csendélet, ez a puritán, kissé szegényesnek látszó alkotás, amely tárgyában némileg hagyományos felfogást követ, hiszen a mandolin éppúgy kedvelt motívuma volt a barokk, mint a tér-forma viszonyt újraértelmező kubista csendéleteknek. E mű alapjául szolgáló tárgyak csupán annyiban válnak érdekessé, amennyiben jellegzetes festésmódja révén a művész a maga világához hasonítja őket, amelynek – mint Kállai Ernő írta – mindig a mélység a festői témája. Az ábrázolt dolgokat és teret moccanatlan homályba burkoló mélysötét először csaknem elnyeli a pillantást, úgyhogy sem a tárgyakról, sem azok részleteiről, határairól és helyzetéről, sem a térbeli viszonyokról nem kapunk határozottan eligazító benyomást. Ami aztán látványként elődereng: a szürkésbarna falhoz tapadó felületen egy elmosódott körvonalú mandolin, hátrébb egy vörösesbarna növénycserép, elöl egy fehér lap – talán levélboríték – Czóbel franciásan írt nevével és „Paris” felirattal. Jobbra egy kék színsáv, drapériarészlet tűnik fel a barnák mélységes, meleg tonalitásával telített képfelületből. Az ábrázolás jellegzetes, befelé forduló intenzitása a látvány érzeteket lefojtó, olvatag felszínén sejlik át és egyfajta vitális erő láthatatlan, csöndes izzásához hasonlítható.
en
