Szőnyi – amint azt többször idézték tőle – Zebegényhez és a családjához kötődött a legerősebb szálakkal, ezek jelentették érett művészetének szinte kizárólagos ihletforrásait. 1924-ben kötött második házassága révén költözött a szép fekvésű, Duna menti faluba, melynek élete végéig hű festője maradt. Művészetében sajátos, bensőséges, szellemi jelentőséggel bíró világgá emelte Zebegényt és a családi életet. Az említett évben született meg lánya, Zsuzsa, két évvel később pedig fia, Péter, akiket kisgyermekkoruktól fogva képek sokaságán örökített meg: különböző életkorokban, párban vagy egyedül, főleg enteriőrben, az otthonra utaló tárgyak környezetében. Kivételes érzékenységgel fordult a gyermeki lét felé, s a témába tartozó alkotásai jelentősen gazdagítják a magyar festészet gyermekábrázolásainak körét. Az 1937-es festményen nagyobbacska korukban látjuk a Szőnyi gyerekeket, masszív, terebélyes, sötét színű pamlagon ülve, amelytől világosan elválnak háromszögbe komponált figuráik. Zsuzsa fehér mintás piros ruhában, ölében pihenő kezeivel, barnába hajló arcán bujkáló mosolyával karakteresen elüt Péter kék ruhás, kék szemű, varázsosan komoly alakjától, aki előre dőlve és jobb kezébe támasztva állát egyenesen a nézőre pillant a kép közepéről. A művész festőkést használva vitte fel vastagon az első festékrétegeket, hogy plasztikus faktúrát érjen el. A színviszonylatok finomításával az alakok mégis életlenül puhává, kissé légies jellegűvé váltak. A festmény különleges értékét növeli a jobb alsó sarokban olvasható felirat, amely szerint Szőnyi az egyik legbuzgóbb gyűjtőjének, Szilágyi Sándornak dedikálta a képet 1937 karácsonyán.
en
