Tornyai János százas nagyságrendű pusztai tájképei között – a megszállottan ismételt azonos témán belül – finom különbségek fedezhetőek fel a festésmódot illetően. A Szénaboglya című képpel szemben a falemezre festett Alföldi tájon a festő a halvány lilában derengő síkságot megjelenítő, horizont alatti területen olyan lágyan, vékonyan és ritkásan vitte fel a festéket, hogy több helyen jól látható maradt a hordozó anyaga, amely ezáltal vizuális ingerként hat a nézőre, a tikkadt nyári föld színét, felületét érzékelteti. Ez a kihagyásos megoldás Tornyai jellegzetes eszközének tekinthető. Az enyhén zöldes, sárgás árnyalatokkal oldott meleg szürke égbolt alatt, mely a képtér egyértelműen uralkodó eleme, az előtérben piros ruhás nőalak vizet merít egy gémeskútból, mellette elszórtan, az itató vonala mentén fehér foltokkal jelzett libák csoportosulnak. A kút szerkezetének egyszerű derékszöge a figurával együtt egyfajta súlypontot és lezárást képez az előtér bal oldalán, noha ez véletlenszerűnek hat a kép szélén elhelyezett fa átvágásával. Így látszólag esetleges, jelentéktelen dolgok szolgálnak keret vagy vonatkoztatási pont gyanánt a látványban rejlő határtalan távlat virtuális megnyitásához.
en
