A hódmezővásárhelyi születésű és munkásságával nagyrészt városához kötődő Tornyai János egyéni felfogású pusztai tájképeinek sorát 1907 körül kezdte el festeni. E képek többnyire kisméretű, síkszerűen építkező, tájérzeteknek is nevezett változatok egyetlen témára: a végtelenül nyitott alföldi pusztaság hangulatának monumentális igényű kifejezésére. Impulzív alkatú festő lévén, Tornyai jellemzően heves, nagyvonalú ecsetkezeléssel rögzítette élményeiből eredő elképzeléseit, s gyakran használt tiszta, keveretlen, élénk színeket, ahogy mindezt a Szénaboglya című festménye is mutatja. A tájra ereszkedett súlyos borulat képzetét nemes egyszerűséggel a töretlen mély-lila háttér eleveníti fel, mely alatt kontrasztképp ragyog fel a búzamezőt jelző aranyló színű sáv a kép jobb oldalán. A kompozíció térbeli viszonylatait a Tornyainál minduntalan felbukkanó fejkendős staffázsfigura, a laza vonásokból összerótt boglya és a mögötte álló vékony fácska hármas forma- és színcsoportosulása határozza meg az előtérben. A festő e banális motívumok kapcsolatán keresztül mintegy közvetetten idézi meg a pusztaság tágas terét, annak kimeríthetetlen ürességét.
en
