A pályakezdés éveiben – 1902 és 1906 között – készült festmény Gulácsy lelkileg telített hangulatú itáliai tájainak egyik megragadó példája, melynek érdekessége, hogy a kietlen, fátlan és kihaltnak tűnő peremvidéki táj kissé nyomasztó képében már-már metafizikai érzékenységgel tematizálja a festő az egyszerre külső és belső ürességet, a létezés egyik legtitokzatosabb állapotát. A képen uralkodó némaság nemcsak az eseménytelenségből és az emberi figura hiányából fakad, nem csupán negatívum, de szinte tapinthatóvá válik a rusztikus mediterrán házak kubusos formájú tömbjeibe zártan, melyek mozdulatlansága fokozottabb hangsúlyt és kontrasztot nyer a szélben lengedező kiteregetett ruhák könnyű színfoltjai által. A sárgásbarnán aranyló házfalak, a helyenként feketével elegyedő szürkészöld síkság, valamint a vöröses-violás foltokkal átvérzett alkonyi ég érzékileg és pszichikailag egyaránt nyugtalanító színvilágában Gulácsy művészetének baljós előérzetekkel terhes alapélménye fejeződik ki: az áhítatos szépségű költészet és a nosztalgikus álomvilágok fonákját jelentő egzisztenciális egyedülvalóság.
en
