Leonardo már túl volt az ötvenen, mikor a firenzei városháza, a Palazzo Vecchio nagytermének egyik hosszanti falát díszítő falképek megfestésével bízták meg. A freskó témájául a régi rivális Milánó felett 1440-ben, Anghiarinál aratott győzelmet szabták meg. Bár Firenze legfőbb állami hivatalának felkérése hízelgő lehetett a festő számára, ráadásul fiatalabb vetélytársa, Michelangelo a mű párdarabján dolgozott, Leonardo most is csak hosszas halogatás után kezdett munkához. A hagyományos freskótechnika helyett egy különleges, lassan száradó módszerrel próbálkozott, kísérlete azonban kudarccal végződött. Még be sem fejezte a falkép középső jelenetét, mikor a rosszul fűthető, nyirkos helyiségben a freskó pusztulásnak indult. Leonardo ezután teljesen felhagyott a munkával, egy évvel később pedig végleg elhagyta Firenzét.Míg a terem későbbi átalakításának áldozatul esett freskóról egykorú beszámolók és másolatok egész sorát ismerjük, Leonardótól alig fél tucat, a falképhez szánt saját kezű rajz maradt ránk. A freskó kivitelezését előkészítő munka utolsó szakaszából származó budapesti fejtanulmányok élő modell utáni elevenségükkel, drámai kifejezőerejükkel, a jellegzetes leonardói fény-árnyék kontrasztot teremtő erőteljes csúcsfényeikkel és mély tónusaikkal a mester legkiválóbb rajzai közé tartoznak. Egyúttal hűen idézik fel a küzdelem hevében féktelen vadsággal egymásnak rontó katonák kegyetlen harci dühének azt a megrendítő iszonyatát, melyet Leonardo pazzia bestialissimának, vadállati őrületnek nevezetett.Kárpáti Zoltán
en
