Hamis dilemma, hogy Goya vajon az utolsó óriás a régi mesterek között avagy az elsÅ‘ modern géniusz: nem két éra mezsgyéjén áll, inkább Å‘ maga a korszakhatár. Egykor gondtalan rokokó palotadekorációit és virtuóz, nagyvonalú portréit ünnepelték; ma inkább azt a Goyát övezi rajongás, aki a festészet számára felnyitotta Pandora szelencéjét, s elÅ‘ször elevenÃtette meg az emberi lélek belsÅ‘ démonait és a háború iszonyatát. A vÃzhordó lány Goya mindkét arcát magán viseli. ElsÅ‘ pillantásra egyszerű paraszti életképnek tűnik: egy tenyeres-talpasságában is éteri bájjal telt, hamvas ifjú leány vizet és elemózsiát visz valakinek. Meg is találni a figura elÅ‘zményét a húsz évvel korábbi falikárpit-terveken, amiket Goya a madridi királyi udvarnak készÃtett, Európa egy optimista pillanatában, amikor úgy tűnt, a felvilágosodás elhozza az általános jólétet. Csakhogy a világ nagyot fordult azután, és mire a kép megszületett, Spanyolországot Napóleon véreskezű seregei dúlták. A kárpitok édeni, napfényes derűje tovatűnt, helyette valami komor nyugtalanság érzÅ‘dik a levegÅ‘ben. Valóban, a háborút látjuk, mégpedig az egyszerű lakosok szemszögébÅ‘l: a vÃz Zaragoza névtelen hÅ‘seinek kell, akik szinte puszta kézzel tartották fel a hódÃtókat. Itt mégsem a szenvedés uralkodik, mint a hÃres metszet-sorozat, A háború borzalmai lapjain. A leány alakja - Goyától szokatlan pátosszal - szinte emlékművé magasztosul: a világ kizökkent rendjét helyreállÃtani igyekvÅ‘ nép makacs, hétköznapi hÅ‘siességének szobrává. Vécsey Axel
en