Szőnyi István az I. világháború után frissen színre lépő legfiatalabb művésznemzedék vezéralakja lett, újklasszicista festészetével nagy hatással volt kortársaira. Az addig a fővárosban élő művész 1924-ben Zebegénybe költözött, kisebb-nagyobb megszakításokkal haláláig itt élt. Az évtized végére Szőnyi visszatért a nagybányai festészet hagyományaihoz, képein egyre inkább a finoman összehangolt színekre és a kompozicionális problémák megoldására koncentrált. Zebegényben festett képeinek fő motívuma a változatos nézőpontokból megörökített Dunakanyar. Műveinek másik csoportján a falusi emberek hétköznapjait láthatjuk. A két műfaj, a tájkép és az életkép találkozik a Zebegényi temetésen, amelyen a téli táj hangulata járja át a temetési jelenetet. A háttér kulisszaként húzódik a színpadszerű előtér mögött, a térrétegek vízszintes sávját a fák vékony vonalai ellenpontozzák.
en
