Erdély Miklós munkásságát folyamatosan mozgásban tartó, újra és újra felülvizsgáló életstratégiájának utolsó nagy irányváltása volt a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján induló festészeti „korszaka”: a filozófia, a vallás, a matematika stb. egyezményes fogalmai, jelei, műveletei érzéki hatásokat működtető képi elemekként, egy „montázs” részeiként jelennek meg. A √-1 e korszak enigmatikus és emblematikus főműve, pillanatnyi „világ és sors-diagnózis”. Erdély egyik többször megfestett „azonosító jele” a fő „téma”, amely a realitásból kimozdítva az eredetei értelmezési mezőn túlra lendít át. Az alig „kezelt” anyagok, felületek – csak lealapozott vászonrészek, a satírozások, vonal-gubancolódás, firkálások, megcsorgások – közé „vetett” jelek, motívumok új jelentésmezőket vonzanak magukhoz: lásd a fejtetőre állítás tagadó és a negatív (elő)jellel felruházás minősítő gesztusa, illetve a tükörképpel, vagy a hiánnyal való szembesítés. A különböző jelentések egymást kioltó villódzása, „állapotkommunikációja”, aktív nézői közreműködést igényel: távol lépve a szem korrigál, közel lépve az emlékezet, a képzelet, az érzelmek szüntetik meg a hiányokat.
en
