Paál László 1873 tavaszán telepedett le a Párizs közeli Barbizonban, ahol életének legtermékenyebb időszakát töltötte. Ekkoriban lett tájképeinek új témája a sűrű, olykor szinte átláthatatlan erdő, mely alig engedi át a napfényt. Paál itt, Barbizonban fedezte föl a fény önálló, képalkotó jelentőségét: a drámaian, energikusan fölvillanó fények és a sűrű lombokon áttörő fénynyalábok válnak festészetének meghatározó elemeivé. Kompozíciói átgondoltak, megrendezettek, az erdőbelsők „színpadát” fák sora szegélyezi, a fény pedig rejtélyesen hatol át a lombok sűrű koronáján.Paál tájképfestészetének ez a vonulata a fény rabul ejtéséről szól: annak a „fényminimumnak” a minél érzékenyebb és intenzívebb megragadásáról, ami még éppen láttatni engedi a dolgokat. Az Út a fontainebleau-i erdőben című művén a fák által keretezett, színpadszerűen kinyíló térben szinte fény és árnyék drámai küzdelmét látjuk. A fák tövében álló alakot Paál halála után barátja, Munkácsy Mihály műkereskedője tanácsára festette a képre, a festmény jobb eladhatósága érdekében.
en
