„Önálló formanyelve a lét siralomházának apokalipszisét ragadja meg.” – írta Ungvári Tamás Váli Dezsőről 2010-ben. Váli monomániás következetességgel építi, alakítja, dokumentálja életművét. A 70-es években „üres tájképeket”, a 80-as években zsidó temetőket, majd az elmúlt évtizedekben saját műtermének belső terét festi. Az aszketikus egyszerűséggel berendezett műterem Váli számára a magány metaforája és aktuális lélekállapotának lenyomata. A Műterem szürke festőállvánnyal c. festmény tompa, életlen körvonalai, kékesszürke lazúrja és furcsán billegő perspektívája olyan egzisztenciális szorongást tükröz, amely túlmutat a kép tárgyán: a festészet értelmére kérdez rá.
en
