Nagyatádon 1906-ban, a község megrendelésére egy budapesti kútfúró mester a főtéren mélyfúrást végzett azzal a céllal, hogy az itt lakók jó ivóvizet nyerjenek. A fúrás eredményeként 403 méter mélységből 30,5 ºC fokos hévíz tört fel földgáz kíséretében. A századforduló Magyarországon (sőt, az Osztrák-Magyar Monarchiában) virágzott a fürdőkultúra, és Nagyatád akkori vezetői, polgárai is meglátták a lehetőséget a feltörő hévízben: még abban az évben megalapították a Nagyatádi Ártézi Fürdő Részvénytársaságot, és egy év múlva már állt a neoromán stílusú, tornyos fürdőépület a kisváros közepén. A terveket Pazár István, az Országos Vízépítési Igazgatóság mérnöke készítette, a kivitelezés egy helyi építészcsalád, a Kun és Trattner cég munkája volt. A fürdő 1907. július 20-án nyitotta meg kapuit, és 1910-ben gyógyfürdő minősítést kapott. Ez adta az apropóját annak, hogy a Széchenyi tér már megkezdett parkosítását nagyobb területre kiterjesszék (a hetipiac rovására), s az egész teret „egy egyetemes és szép nyilvános kertté” alakítsák át. 1911 augusztusában a népfürdő is elkészült. Ennek medencéjét (mely ma is megvan) és közönségét ábrázolja a képeslap, amely a korabeli vidéki fürdőkultúra hangulatát is nagyszerűen visszaadja. A fürdőt a nők és a férfiak csak felváltva használhatták, óránkénti váltásban (a képen az egyetlen férfi a fürdőmester), s a nők fürdőruhája még az egész testet elfedte. Jellemző a korra az is, hogy az alábbi szövegű figyelmeztető táblát kellett – jól láthatóan – a korlátra erősíteni: „Vízbe köpni tilos!”
en
