Láthatatlan Spektrumok

About the Exhibition

Láthatatlan spektrumok, Pannonhalma
Vizuális magyarázatok
A felismerésnek, hogy a szöveghagyományozás mellett a vizualitás jelentősége megállíthatatlanul növekszik, sőt a látvány alapú kommunikáció az írás fölé kerekedett, szükséges velejárója, hogy a múzeumok és gyűjtemények szerepe jelentősen átértékelődött. A múzeum a maga kultúrfölénynek beállított zártságából közelített a tömegek szabta elvárások felé, a különféle tárgyi gyűjtemények pedig, legyenek azok művészeti vagy egészen más karakterűek, merőben új színben tűntek fel. A tudás korábbi tárgyi, képi közvetítése hirtelen a jelenlegi vizualitás kalandos korának (Flusser) magyarázataként hatott.
A Pannonhalmi Bencés Apátság idei évi Arcus Temporum kiállítása ennek a folyamatnak a jegyében értelmezhető, és a jelek szerint részét képezi annak az átalakulásnak, amely a pannonhalmi tárgyi gyűjtemények mind szélesebb körű bemutatása felé vezet. Egy olyan, hosszú évszázadokat folytonos működésben átvészelő intézmény, mint az apátság ̶ különleges tárgyak, több, korábban is gyűjteményként gyarapított tárgyegyüttes birtokában ̶ rendelkezik azzal a sajátos előnnyel, hogy mindig is élettereként szolgált a tárgyaknak, nem a múzeumok elidegenítő közegét nyújtotta. A régi oktatási demonstrációs eszközök, a természettudományi szertár anyaga, az ásványgyűjtemény jelenleg még nem szerepelnek a látogatók elé tárt anyagban, ám korábban is láthatott a közönség néhány darabot ezek közül a Docete! Tanítsatok! Bencések a magyar oktatás szolgálatában (2002), a Szent helyek a térképen (2005), vagy a Biblia Scripta – Írás a középkorban (2010) című kiállításokon. Az apátság most az ELTE Természettudományi Karával együttműködésben tervezi egy látványtár kialakítását, az idei év tavaszán pedig megnyitották a kincstár anyagából rendezett válogatást Szikra Renáta kurátori közreműködésével. Ezt követte a Néprajzi Múzeummal együttműködésben rendezett Láthatatlan spektrumok, amely a tárgyi emlékek közül csupán néhányat mutat be, így leginkább azt mondhatnánk, a tárgyak által hordozott szellemi értékre érzékenyíti a látogatót.
A Frazon Zsófia és Gadó Flóra kurátorok által kidolgozott koncepció az egyes tárgyak talányára koncentrál, és ezzel tágítja a megszokott értelmezői lehetőségeket. Mivel a kiállítás anyagát kortárs képzőművészek válogatták és illesztették alkotásaikkal új kontextusba, elsősorban az derül ki, hogy mit tud kezdeni a kortárs vizualitásban élő szakember a régi tárggyal, miért kelti fel az érdeklődését, miként fejti meg, ha megfejti egyáltalán, vagy inkább hogyan illeszti a saját horizontjába. Az ilyen típusú tárlat célját tehát ̶ úgy foglalhatnánk össze röviden ̶ , hogy a tárgyak eredeti használati és muzeális értékén túl, a bennük rejlő világlátás értékét mutassa fel. Nem pusztán történetivé avatja mindazt, ami nyilvánvalóan történeti, hanem világmodellként, szellemi teljesítmények hordozójaként értelmezi, ami hozzásegít korunk modelljeinek értékeléséhez.
A kiállítás címe ̶̶ Láthatatlan spektrumok ̶ kellőképpen titokzatos ahhoz, hogy a látogató (amennyire lehet) elvárások nélkül érkezzen. A láthatatlanság (már csak ez a kiállítások sajátsága) a látható által, a vizuális megjelenítésen keresztül értelmeződik, ezáltal a régi, az érzékszervek számára jelen lévő tárgy kétszeres talány fedéséből néz vissza ránk. Észre kell vennünk, hogy mi a titka, és amikor ebben a kortárs művészet siet a segítségünkre, akkor egyszerre revelálja a szerző, és el is fedi valamelyest a rejtélyt, hiszen az egykori használati tárgyat esztétizálva közvetíti. Persze az alkotások kivitele, a feldolgozás módszere is beleszól abba, hogy épp az elrejtés vagy a feltárás lép működésbe inkább.
Villányi Csaba és Salát Zalán Péter Travail de bénédictin című munkája két tudós szerzetes, Szeder Fábián és Rónay Jácint naplói és feljegyzései alapján készült. A munka középpontjába így az általuk is fejleszett ásványtár, régiséggyűjtemény, könyvtár, valamint a Szeder által készített kertnaplók kerültek. A nagyméretű, lapozható fotóalbum a két gyűjtő szerzetes munkásságának újabb gyűjteményét állítja össze olyan gazdagságban, ahogyan erre a nosztalgikus hatású, fekete-fehér csendélet képes csupán. A fotósok által épített fényképezőmasina úgy emelte ki az egykor szintén különös tárgyak patináját, hogy új összeállításba helyezte, és ezáltal a feledés szertári porától tisztította meg őket. Az eredeti tárgyak ebben az installációban nem szerepelnek, voltaképpen a természettudományos gyűjtemény idézetei a képek, sajátos kombinációikkal, puha megvilágításaikkal, régies hatásukkal egy eltűnt korszak izgalmas idegenjeit mutatják be, amik megfejtésre várnak.

Ugyancsak a természettudományos gyűjtemény egy darabját interpretálta Tranker Kata Pannónia hármas halma című munkája. Alapját Lovas Elemér OSB régészeti térképe adta, amelyen Pannonhalma iránypontként szerepel, és körülötte a régészeti leletek különböző koruk ellenére a tér egységében rendeződnek el. A kortárs művész a régészet időn áthatóló, időt tágító törekvését emelte ki, és nyitotta meg a jelenkori kultúra számára oly fontos science fiction felé. A papírmasé domborművek nem kifejezetten rekonstruálják egy-egy részlet erejéig a térképen jelzett korszakokat, hanem inkább jelzik a rekonstrukció valószínűtlenbe, elképzelhetetlenbe és fantáziába hajló jellegzetességeit.

A közvetítés elevensége, a titok felfedése kisebb intenzitással valósul meg az éppen a megértést középpontba állító The Taxonomy of Understanding Things című munkán, Albert Ádám és Lepsényi Imre installációján. Az általuk választott tárgycsoport az 1847-ben Karner Antal püspöktől Pannonhalmára került Dactylotheca gyűjtemény, mely 10 kötetben tartalmaz éremlenyomatokat. A művészpáros egy diagrammon demonstrálta megfigyeléseinek eredményét, amelyek (a feliratok szerint) a sokszorosítás értékvesztéshez kapcsolódó dilemmájából indulnak és a demokratizált érték tartománya felé tartanak.

A vizualitás ̶ a láthatatlan ábrázolhatóságának gyötrő kérdésén túl ̶ világnézetek és világnézetek ütközéseinek megjelenítési lehetőségeit is magában hordozza. Erre reflektál Gosztola Kitti Ut fringilla és KissPál Szabolcs hangzóanyaggal ellátott, Nyissátok ki a kaput! című alkotása. Az első kiindulási pontként a darwini tanokat hirdető Rónay Jácint szerzetes írásait használja, és alkot belőle művészkönyvet és installációt. A második egy titokzatos tárgyegyüttes köré helyez szövegösszefüggést a feltételezett tulajdonos, David Viktor Tulman rabbi visszaemlékezései nyomán, aki 1919 őszén néhány hónapra menedékre lelt az apátság falai között. Mindkét mű erőteljes párbeszéd a maga eszközeivel, az új természettudományos világkép és a vallás, illetve a vallások közötti eszmecsere produktuma.

Egy ilyen, az interpretációt középpontba állító kiállításban meg kell teremtődnie a lehetőségnek, hogy a látogató, miközben a relikviák művészek által kínált értelmezői lehetőségeit bejárja, megkísérelje megérteni a saját viszonyulását a tárgyak által felvetett kérdésekhez. A tárlat nagyszerűségét és nehézségét egyaránt ez a nagyívű kurátori vállalás okozza. Az a fajta optimizmus, ami a fentebb citált Flusser szemei előtt is lebegett a technikai képek által átalakított társadalommal kapcsolatban, hogy ti. egyszerre rejti magában a dialogicitás és a diszkurzivitás lehetőségét, csak a koncepció egyértelmű közlésével vihető keresztül. A hozzám képest sokszoros sebességgel közlekedő turistákat látva az a kérdés aggasztott, hogy vajon működőképes-e ez a komplex elképzelés? Elsősorban azért, mert a régi tárgyak nem minden esetben vannak jelen. A hosszú, körülményes, sokszor lírába csúszó falfeliratok pedig nem mindenütt támogatják a látottak megértését, ráadásul több helyen hiányos mind a régiségek, mind az új alkotások adatolása, ami miatt az hosszú értelmező szövegek olvasását megkerülő látogatók számára szinte reménytelen a tájékozódás, pedig hát a dialógus folytatása a látogatók feladata lenne. (Megtekinthető november 11-ig.)
Csanádi-Bognár Szilvia