Tárkány Szűcs Ernő (1921. 10. 13. - 1984. 07. 10.) Jogtudós, néprajzkutató kandidátus. Ősi vásárhelyi családból származott. Apja jónevű és közismert ügyvéd volt. Középiskolai tanulmányait a Bethlen Gábor Gimnáziumban végezte. A gimnáziumi évek alatt ismerkedett meg a kor és a magyarság sorskérdéseivel, az iskola pezsgő szellemi élete keltette fel érdeklődését a néprajz, szociográfia, a falukutatatás iránt. Többek között Kristó Nagy Istvánnal, Imolya Imrével, Várhelyi Endrével, Vörös Istvánnal és a Tanyai Tanulók Otthonának kollégistáival együtt 1938. májusában létrehozták a Márciusi Front helyi csoportját. A kolozsvári egyetem jogi fakultásán kívül néprajzot és szociológiát is hallgatott, emellett 1942 és 1944 között a jogtörténeti intézet gyakornoka és járásbírói díjnok volt. Kolozsváron adta ki a tervszerű, szorgos gyűjtőmunkával összeállított két kötetét a „Jogszokások Kalotaszegen” 1943-ban és a „Mártély népi jogélete” címűt 1944-ben. Vásárhelyre 1945-ben tért vissza, és a járásbíróságon államügyészi megbízottként töltötte el ügyvédjelölti éveit. A város szellemi életébe a Tornyai Társaság 1946. februári újraindulásakor kapcsolódott be. Kristó Nagy Istvánnal és Dömötör Jánossal együtt titkárrá választották, és rábízták a társaság szeptemberben meginduló folyóiratának, a „Puszták Népé”-nek szerkesztését. 1948-ban megszerezte a jogi doktorátust. Még ebben az évben megszűnt a folyóirat, és rá egy évre a minisztérium feloszlatta a társaságot is. 1950-ben Budapestre költözött és a Belkereskedelmi Minisztérium Tüzép főigazgatóságának jogi-igazgatási előadója, majd jogtanácsosa lett. 1957-től a Nehézipari Minisztérium jogi osztályának vezetőjeként dolgozott tovább a közigazgatásban. A bányatörvény előkészítése kapcsán sok előadást tartott és tanulmányt írt a bányajog területéről. Ennek a munkának az eredménye a „Magyar bányajog” című monográfiája. 1975-től 1983-ig a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató csoportjának tudományos főmunkatársaként dolgozott tovább. Oktatóként 1962 és 1968 között a Tatabányai Bányászati Technikumban, 1970 és 1973 között az ELTE Természettudományi Karának Földtani Tanszékén adott elő. A jogi népszokásokról az ELTE Állam és Jogtudományi Kar Jogtörténeti és az egyetem bölcsészkarának Folklore Tanszékén tartott szakkollégiumot 1977 és 1983 között. Oktatói és tudományos munkásságának elismeréseként 1984-ben címzetes egyetemi tanári kinevezést kapott. Mind a közigazgatási jog, mind a bányajog, mind pedig az igazán szeretett tudománya, a néprajz területén itthon és külföldön egyaránt elismert és megbecsült szakembernek számított. A több mint kétszáz tanulmányát, előadását és publikációját a tervszerű, gondos gyűjtőmunka és az összehasonlító történeti módszer jellemezte. Életének talán legjelentősebb műve az 1981-ben kiadott „Magyar jogi népszokások” című monográfiája. Ezen kívül munkatársa a Magyar Néprajzi Lexikonnak, az Új Magyar Lexikonnak, a Kulturális Lexikonnak és a Magyar Ellenállási Lexikonnak, valamint szerkesztője a Kiss Lajos emlékkönyvnek.
en
)